Üzenet 2011.09.22.
Vékony, áttetsző pók szőtte késő őszi hálóját az út mellett. Valószínűtlen volt az egész, ahogy a pók ezen a lecsupaszított hegyen, a barna karmokká száradt, majd megfagyott bokor-ágakon mászott, fordult és kötött, de középen csak egy fonalat feszített, át az úton, egy ág és egy karó között. Mozgatta a szél, pendítette a láthatatlan sodrás, de az tartott és nem engedett.
Futott rajta a pók, ide-oda, erősítette azt az egyetlen, majdnem nem létező szálat.
Minden elköltözött a hegyről, ami csak tudott, mert közeledett a tél, odafent nyugaton nehéz fekete felhők nyomták agyon az eget és hamarosan a hegyet is. Csak a pók maradt, ösztöneit felülírta valami más, nagyobb, de a pók számára a hóviharnál kevesebb. Itt fog maradni miután feladatát teljesítette, odaköti magát az egy szálhoz, annak alig több mint egytizedénél.
Még futott egyet ide-oda, a rég ottfelejtett, kerítését vesztett karót kerülte meg, talán látta a fűben elmerülő maradványokat, a rozsdás drótdarabokat, de mindez nem számított, most nem, fontos volt, hogy a szálat rögzítse. Fürgén visszaszaladt a bokorhoz, ugyanezt megismételte, hogy műve kiálljon minden szelet és vihart, havat és ráhulló esőt, szitáló és ráfagyó ködöt, harmatot.
Pillanatra megállt, nyolc szeme a számára semmibe vesző fonalat nézte, és utoljára gyorsan elindult rajta, és ugyanolyan hirtelen megállt. Oda kötözte magát erősebben, mint a szál két végét, mert ha fel is kapja a szél, ő maga, mint az üzenet hordozója, megmarad.
A robaj erősödött, szürke lett minden, a pók pedig tartotta lábait a fonálon.
Zongora 2011.09.21.
A kanalas ember a kocsijában ült, pöckölte a hamut a résnyire húzott ablakon át, kinézett balra, majd jobbra, és kifordult két ház közül a cakkosköves utcára.
Onnan jött ki, ahol látszólag út sem volt, csak magas betonkerítés. A kanalas ember viszont ismert minden zugot itt, a magas betonkerítések között is, ott, ahol bárki más számára csak a folytonos szürkeség, a cakkosköves utca egyhangú üressége látszott volna végig a hegygerincen.
Óvatosan fordult rá az útra, kocsijával végiggurult köd tengeréből barnás-szürkés szigetként kiemelkedő hegy tetején, a fák helyett egyforma rejtett házakkal szegélyezett úton. Állt a levegő, állt az idő is, ami megehette volna ezt a tájat, ha lett volna benne változás, ha lett volna valami, ami elmúlhatna. Még ő maga is nehezen hagy nyomot, gondolta a kanalas ember, de megteheti, tette hozzá pillanatnyi örömmel.
Lassan haladt, nem volt oka sietni, hisz itt ő volt otthon, a kerítések láthatatlan ritmusát ő ismerte csak, a mögöttük rejlő láthatatlan, földszintes, lapos házakkal együtt. Amit érzékszervekkel be lehetett fogni e nyílegyenes utcán, az övé volt, és senki másé.
Ide ő építhetett csak.
Kis is dobta a cigaretta csikket, habár nem ért végére, nem volt szüksége rá itt fenn. Elégedetten nézett körbe, a kocsiból rá az alatta halkan sikló köves utcára, a mellette falként emelkedő függőleges határra, az előtte messze hömpölygő ködre, mert az utca ott már ereszkedett vissza, le a hegyről.
Még távol volt, de már látta, hogy a szürkeséget megtöri valami. Ha nem járt volna itt annyiszor, ha nem övé lenne ez a szűk birodalom, észre sem vette volna a barna foltot, az utcára rányíló kaput, amit hanyagul úgy hagytak.
Lassan érezte az idegességet gyülemleni magában, a nedves iszapként ráfolyó aggodalmat, mert hirtelen az utcakövek is iszamósakká váltak a ködtől, meglátta rajtuk a csillogó idegenséget, a köd nyálkás párlatát és a kerítések szorongató, roppant nehézségét. Felborult minden attól a kis barna kaputól, pedig alig tűnt el az utca látványától, megérezte benne a betolakodó külsőségét, jól látta, hiszen ez itt minden a maga szegénységében az övé volt, az ő nyugodt világa, saját néma üressége.
Már szinte lélegezni alig tudott, amikor megállt a kapunál. Leállította a motort, és a zsebébe kotort újabb cigaretta után. Remegő kézzel kinyitotta a kocsi ajtaját, kiszállt, majd béna, erőltetett mozdulattal becsapta. Kattant a zár, de nem csukódott teljesen, nem volt eléggé meglendítve. Megállt, két kezével megnyomta az ajtót, ettől viszont nedves lett a keze, nem tudta hova törölni, csak a ruhájába, amire már így is cseperegni kezdett az eső.
Két lépést tett a kapu felé, és nem értette, amit látott. A záron belül ott volt a kulcsa, az övé, amit azért hagyott benne, hogy senki illetéktelen be ne törjön ide, főleg ne az ilyen betolakodók, akik a kaput, a belül barnára festett kaput tárva-nyitva hagyják. Ilyenről ki hallott még, mondta magában megnyugtatás végett, mintha egyetlen társasága csak ő maga lenne, aki őt elfogadja és megérti.
Ment tovább, be a telekre, végig az ideiglenes járdán, amit még tavaly rakott ki kövekből. Talán így is hagyja, spórolásképpen, gondolta szórakozottan, pillanatnyi lélegzetvételhez jutva, a parányi szigeten a nyugtalan idegesség tengerén, ebben a kedves, csillapító gondolatban.
El is mosolyodott, de aztán újra agyonnyomni akarta a félelem, mintha nem a sáros telken, hanem egy mélybe nyíló szakadék fölött egyensúlyozna az ideiglenes téglákon. Halkan ment hát tovább, gondolni sem mert semmire innentől, csak érjen a ház ajtajához, csak lássa, kik vannak itt fenn, hogy túllépjen rajta, megtudja, és minden visszatérjen a régibe.
Nagy soká talált oda a kilincshez. Itt megállt és ismét a zsebében kutatott, kereste a kulcsokat. Hideg fémkulcsokat szedett elő, fürtökben lógtak egymás mellett és neki meg kellett találnia a megfelelőt. De a kanalas embernek ez sosem jelentett gondot, ő itthon volt, gondolta megint, elég volt ránéznie a kulcskötegre, és azonnal tudta, melyiket válassza.
A zár azonban nyitva volt, a kilincs nem tompán hajlott, hanem fémesen kattant, az ajtó lassan kitárult. Odabent sötét volt, lámpát mégsem mert kapcsolni, csak ment be némán, a kulccsal még mindig a kezében.
A házban félhomály terült szét, a kinti köd sápadt derengését csak a lehúzott redőnyök kapcsai közti lyukak engedték be, mint ezer fog, vigyorogtak rá át a sötéten. Az egyik szoba világos volt, a félig nyitott ajtó felé tartott.
A magas ember odabent ült, háttal a zongorának és az ajtónak, a teraszt nézte és a szemközti betonkerítést, ami szorította az egész kertet, körbevette és árnyékolta. Odakint semmi sem mozdult, valahol elkezdődött a köd és odafent nehézkedett az ég, szürkén és semmilyenen.
A kanalas ember megállt a szoba ajtajában, még mindig a kezében tartotta a kulcsot és először a zongorára, majd a neki háttal ülő magas emberre bámult. Több percig tartott, míg végül feleszmélt, levetette a bénultság nehezékét, és megszólalt.
– Hogyan jutottatok be? – kérdezte az ólmos döbbentségtől lassan megszabadulva.
A magas ember nem válaszolt, még meg sem fordult, nézte tovább a kinti semmit, az élettelen betonfalakat.
– Be lehetne ezt futtatni valamivel. Vadszőlővel talán? – kérdezte a szobától, a zongorától, a falaktól, de semmiképpen sem a kanalas embertől.
Hátranézett, és elmosolyodott.
– Nyitva volt az ajtó – válaszolta, s kanalas ember erre megrándult. Úrrá lett rajta a zavarodottság.
– Az nem lehet, mindig mindent zárva tartok... – mondta zavartan, és remegő kézzel keresni kezdte a cigarettásdobozt. Majd eszébe jutott, hogy itt bent nem dohányozhat. Elrakta hát, eltette az öngyújtót is, amiben erre szemlátomást idegesen megremegett a folyékonnyá nyomorított gáz.
Így állt volna dermedt mozdulatlanságban, ha nem nyílik háta mögött egy ajtó. Megpördült kezében még mindig a kulccsal, az csörrent és megszegte a hosszadalmas csendet, majd elhallgatott. Odakintről jött be valaki, ahol ő éppen járt, a szemetelő esőből, a falak némaságából.
Egy barna lány lépett be, barna volt a szeme és a haja, majdnem mindene barna volt, földszínekbe öltözött és egy barna írótáblát tartott a kezében. Megállt a szoba közepén, a kanalas emberre tekintett, de nem szólt egy szót sem.
– Minden együtt van? Hiányzik még valami? – kérdezte a magas ember még mindig a zongora mellett. Hanyagul könyökölt rajta, a másik kezével pedig a billentyűket nyomogatta hallhatóan össze-vissza, de némán a szobának, némán az őt beborító szürkeségnek.
A táblás lány magához ölelte a tábláját, majd elengedte, maga elé tartotta és a rá csíptetett papírokba és egy sárga könyvbe lapozott. Eltartott egy darabig, míg átnézte mindet.
Vártak.
A kanalas ember is várt, még mindig a kulccsal a kezében, pedig ezer más dolga lett volna. De zavarta az itteni rendszertelenség, a betolakodók jelenléte, be akarta fejezni a találkozót. Nézte hát a táblás lányt, de a papírjait nem láthatta, úgy fordította őket. Csak egy sárga könyvet látott a papírok legtetején, amit a lány először hajtott fel és tett vissza utoljára.
– Egyelőre minden együtt van – szólt a lány nagy soká, és helyére csapta a papírokat. – Beköltöztek mind – folytatta, és a kanalas emberre nézett.
Az nem bírta a mozdulatlan tekintetet, elfordult és elrakta a kulcsokat.
– Engem nem zavar, ha itt vagytok – mondta –, de megállapodtunk abban, hogy ide csak én jövök.
– Ez így is van – mosolygott a magas ember – De most visszaemlékszünk, azért jöttünk. Megállapodtunk ebben is.
– I-igen.
Ismét csend állt be, a kanalas ember számára kínos, lassú csend. Zsebébe túrt, hogy elővegye az öngyújtót, a telefont, bármi kézben forgathatót, a várakozás hallgatagságát enyhítendőt.
– Mehetünk? – szólalt meg a magas ember, és felállt a zongora mellől abban a pillanatban, hogy amaz kulcsokat ismét elővette. Egymás után léptek ki az üres házból a szürke esőbe, ködbe, a semmilyen időjárásba.
Végiglépkedtek a kerten, maguk mögött hagyták a kósza ötleteket otthagyandó járókövekről, befutandó betonkerítésről.
Autóba ültek, a kanalas ember egyik autójába a sok egyforma közül. Gyűjtötte őket, egymás mellett sorakoztatva lent, a völgyben a háza előtt vártak, hogy mikor kell nekivágniuk a hegynek, az őszi fagynak, a novemberi esőnek.
Lassan, megfontoltan indultak, mert bár számtalan autó közül ez csak egy volt, otthona parányi kihelyezett szigeteként látta azt a kanalas ember, benne a megszokott renddel, cigarettával a helyén, gyümölcsös szagosítóval a levegőfúvó rácsai előtt ellentételezésképpen, lengő dobókockákkal a tükör alatt, a túl nagyokat nem szerette, azok zavarták.
Legurultak az utcán, bele a ködbe, s kiértek az országútra. Elhagyták a mozdulatlan várost, az utolsó házak is némán fogták közre szürke aszfaltcsíkjukat.
Hegyek emelkedtek barna, kopasz fákkal borítva és fakó, szétfútt fűvel takarva, földutak kanyarogtak kidőlt, szétkorhadt kerítésekkel övezve, köztük elpusztult házak, üres ablakok és kidőlt ajtók.
– Odafent tán fagy is lehet – gondolkodott hangosan a kanalas ember, ahogy kocsiját vezette.
Balra hunyorított, nyugat felé, ahonnan a front közeledett, nehéz havat, jeges kását hozott a tél, de az úton még jól feküdt az új kocsija, hajtotta, ahogy bírta, az szakította a levegőt és minden egyebet.
Színigaz 2011.09.19.
Kék volt a könyv, rajta nagy sárga betűkkel a szöveg, a címe és az alcím. Facts of Life: Tales of the Known, the Unknown and Beyond. A barna lány őrizte a táblára téve, magához ölelve és alkarjára előreborítva, ha kellett belőle valamilyen adat, törvényszerűség, vagy csak világ rögzített tényei. Nem foglalt sok helyet, egészen vékony volt ahhoz képest, mi mindent tartalmazott és megtárgyalni kívánt.
Olyankor belelapozott, ugrott a beleragasztott kilógó cetlikről cetlikre, a kipipált, rózsaszínnel kihúzott sorokon át, a sokféle szöveggel és képpel teleszórt oldalon keresztül. Néha beleolvasott az első pár oldalba, a vastagon szedett bekezdésekbe, de azokat sosem érintette a tolla, mert minden szavuk színigaz volt.
A könyvben mindennek az a pár sor volt a kezdete és a vége:
A világon minden felfedezhető. Megfelelő eszközökkel minden mérhető, a távoli hatalmas és az egészen közeli parányi, a végtelen és a behatárolt. Minden egyszer felfedi magát, és megismerhetővé tevődik a benne foglalt részekkel egyetemben, és azok alkotóelemeire tovább bontva. A felfedezettek, a felmértek és a lebontottak pedig osztályozhatóak, elemezhetőek és rögzíthetőek az egyetemes tudás számára.
Minden, ami felfedezett, kikutatható. Ami már egyszer rögzítésre került, szabadon megkereshető, elkerülvén az újbóli felfedezés folyamatát. Habár valami új mérésével és rögzítésével hasonlatos kutatni vagy találni, míg az első helyzetben a kérdés sokszor egyidejűleg keletkezik a válasszal, a második helyzetben kérdés már megfogalmaztatott, s csak a válasz hiányzik.
Minden, ami felfedezett és kikutatott, értelmezhető. Amennyiben a figyelembe vett forrásban foglaltakban ez nem szerepel, minden elemezhető, összevethető más eredményekkel is. A szabad értelmezés, mint válasz megfogalmazása újabb kérdések felvetése okán egyben utat nyit további forráskeresésre, kutatásra és végül felfedezésre.
Elolvasta, majd visszacsukta a könyvet, kezével a fedőlapot simította, majd felnézett. A világ odakint talán káoszba fordult, de itt a táblán és a könyvben a fekete-fehér sorok vízszintese meggyőző szabályos rácsként húzódott sok oldalon át. Nem is kellett sok idő, ha a kinti zűrzavarból ide menekült, hogy megnyugodjon.
Ilyenkor megállt egy percre, nem sokra, mert könnyen felesleges időpocsékolásnak gondolta az ilyesmit, és mint amikor először jött, csendes ámulattal tekintett maga elé, fölé és mindenfelé.
A könyv fekete sorai szétnyíltak, a köztük foglalt fehérség teret nyert széltében-hosszában, az ismerős perspektíva szerint torzultak és fordultak, körbevették a barna lányt, s kezében a könyvet, majd megálltak, húzódtak minden irányba.
Roppantó volt a fekete polcok mérete, a függőlegesek magassága, a végtelenbe tartó vízszintesek hossza, a hihetetlen és bemérhetetlen távolságok, amik fölött végignyúltak. Pedig minden kicsi szeletekből állt, könyv nagyságú léptékek halmazából, kék borítókból elhúzódva a táblás lánytól, bárhonnét nézett körbe éppen, el az ismeretlenségig.
A végtelenből jöttek és a végtelenbe tartottak.
Ilyenkor csak halkan merészelt járni a sorok között, halkan haladt az egyformaság tengerében, még lélegezni sem akart, mert úgy érezte, megzavarja a csendet, miközben tudta, minden zaj, legyen bármilyen csattanó, fülsértő és megrázó, elveszne e rendezett zugokban örökre.
Nem volt ott senki, csak ő, ahogy a megfelelő sort kereste. Odaállt az egyik polchoz, a régi könyvet gondosan visszatette, ujjával tolta és illesztette a fekete felülethez, a roppant függőleges síkba bele, az újat kiemelte, s fordult el, hogy használja, és majd egyszer visszatérjen az újabb kiadás cseréjére. Ilyenkor pillanatnyi szomorúságot érzett, sóhajtott és visszanézett a monoton szabályosságra, magához ölelte a táblát rajta az új kék könyvvel, benne a végtelen polcok betűsorokká kicsinyített másával.
De a legmélyebb titkot, amihez képest a könyvekhez fűződő roppant rejtelem semmit sem jelentett, nem mondta el senkinek. Nem tehette, mert a könyvekről sem sokan tudtak, amit pedig talált a végtelen polcok egyikén, még annál is felfoghatatlanabb volt.
Fordult közöttük akkor, kereste a neki megfelelő kékséget rajta nagy sárga betűkkel, és észrevett valamit, valami nem oda illőt. Először nem értette, mit látott.
Egy sárga könyv volt az a legalsó polcon, gerincén a felirat kékkel, ami a többi millión sárgával. Kissé kilógott a többi közül, mintha sietve tette volna valaki vissza. A kiszögellő gerinc megbontotta a szigorú rendszert, önnön hanyagságával saját világot teremtett ebben a hatalmas összességben.
Meglátta, s elfelejtette, mi a teendő. A megoldás ott volt a táblán, szorosan magához ölelve, csak meg kellett keresnie, hisz sejtése szerint ez nem volt újdon felfedezett jelenség. Valakik létrehozták, tehát meg kell, legyen említve. Leemelte a táblát, ott volt az ismerős kék könyv rajta, belelapozott és megtalálta.
A Facts of Life borítója kék, a betűk rajta sárgák, mondta egyszerű közönnyel, szokásos tömör tárgyilagossággal a könyv.
Egy pillanatra mintha minden mozdulatlanná torzult volna. Megmerevedett ő is, mint az őt körülvevő szögletes rengeteg. De a polcok magasan a feje fölött mintha már nem a perspektíva ismerős vonalaira illeszkedtek volna, szétborulni látszott a már annyi ideje megszokott világegyetem.
Lassan közeledett hozzá, s nyúlt érte, fordította egy kézzel és a táblájára csapta, mintha valami szörnyűségeset érintene. A csattanás messzire elhangzott és visszhangzott, ijedten nézett körbe, mintha valami illetlenséget követett volna el e roppant könyvtárban. A könyv szétnyílt valahol. Ebben is címszavak voltak, de számára ismeretlenek.
Az időutazás elmélete
Jövőbe utazni egyszerű - írta a sárga könyv - csak fel kell ülni egy űrhajóra, és a fénysebességet érdemes megközelíteni minél inkább... majd megállni, visszajönni, a jövő furcsa lényeinek elmagyarázni, hol jártál. Ezzel nem is foglalkozunk többet.
A múlt viszont egészen másik történet. Illetve történelem. Mert minden, amit teszel, hatni fog a jövőben.
Így hát megváltoztatható-e a múlt, vagy sem?
Ha igen, akkor az már nem a te múltad. Ha a múltba térve letépsz egy virágot, amit később megcsodáltál az út szélén még mindig a földbe gyökerezve, s erről emlékeid vannak, minden megváltozott és kicserélődött. Mikor újra a jelen tűfokához érsz, a virág már nem lesz ott és nem úgy, ahogy arra emlékszel, így nem a múlt változik meg, hanem a jelen, s a jövő. Olyan ez, mint a virág levele, sokfelé ágaznak benne az erek, egy-egy pontból, ahol valami fontos történik, s mennek tovább a maguk útján. Ha letéped a virágot, a valóság - akárminek nevezzük is - új irányba zökken, semmi sem lesz ott olyan, mint a jelen, ahonnan érkeztél.
Ha nem változtatható meg a múlt, de időutazás benne lehetséges lenne, akkor nagyon oda kell mindenre figyelni. Képzeld el, hogy magaddal viszed azt a virágot, ott elejted, és nem foglalkozol vele többet. Jönnek a hangyák, széthordják darabjait, kiszárad és perzseli a nyári nap. Majd a jelenbe érsz, s készülsz, viszed a virágot vissza magaddal. Igen, de a múltbéli halott virágnak atomjai már szanaszét szóródtak, s hacsak nem áll össze minden pontosan ugyanúgy, egy teljesen új, másik virágot viszel magaddal. Azaz egyre több virág jelenik meg a semmiből a múltban, azok mind szétporhadnak, s gyűlnek egyre csak. De ez lehetetlen, hiszen most mondtuk: a múlt megváltoztathatatlan, ugyanígy annak az esélye is elenyésző, hogy a legapróbb részletig minden ugyanúgy áll össze, mikor ugyanaz az anyag a külső szemlélő számára végtelen körforgását teszi meg időben előre, s hátra. Arról nem is beszélve, tehetném hozzá, hogy az a virág, ami a jövőből, azaz a semmiből jött, s majd nemsoká a múltba tér vissza, nem is létezik.
Tehát valószínűleg, ha van időutazás, az csak megváltoztatni tudja a múltat, azaz olyan, mint egy levél erezete. Mi pedig lehet, hogy valami nagyon messzi, szélső erezeten ülünk, mert látott itt valaki bárkit a jövőből - ami már nem lehet soha többé az övé ismét - érkezni?
Ezért dobd el ezt a könyvet.
Az utolsó mondat nagyon furcsa volt. Felnézett, körülötte vonalaztak a párhuzamosok minden irányba, a végtelen polcok hálózatát alkották rendületlenül. Mindegyiken könyvek, kékek és újak, csak az ő kezében volt ez a sárga, oda nem illő. Ujját bedugta a lapok közé, hogy megnézze az elejét, közvetlen a címoldal mögött, de ott minden oldal üres volt.
Visszabillentette a könyvet, lesimította bal kezével, a jobbal megtartotta. A helyére kéne tennem, gondolta, s kereste a két másik könyv közötti üresedést a legalsó polcon, ahonnét származott. Tétován tartotta a kezében, függőlegesen, ahogy azt illeszteni kéne, de a polc tömve volt.
Vajon ez a könyv az én nem létező virágom? – gondolta, s még egyszer, lassan körbenézett. Itt volt az ideje menni. Kilépett hát a könyvtárból, el az ismerős rendből a felfoghatatlan káoszba.
Odafent felszürkült az ég, szétnézett, megpróbálta magába inni a tájat, de az nem engedte magát, nem sikerült. Egy hosszú út végében állt egy felhők között kiemelkedett hegy gerincén, nyomasztó kerítésekkel szorított, házak közé vágott utcán macskakövekkel borítva. Egyik vége tőle nem messze ott kezdődött, ahol a felhők és a hegy összeértek, ahol nyaldosta a szürke pára a köveket, mint lassú tenger az időtlen és változatlan partot.
A másik valahol a távolban lehetett, oda nem látott.
Előtte egy felhajtó kanyarodott az utcáról, rajta kocsi állt, valamilyen nagy, egyszer volt drága kocsi, de méretéhez hűtlenül valahogy félszegen, esetlegesen hagyták ott a felhajtón, behúzott kézifékkel, kormányzárral, kicsi, pirosan villogó riasztólámpával. Csak egy árnyalatnyival volt szürkébb az utcánál.
A felhajtó mögött kapu nyílt, mozdulatlanul meredve az utca felé, valaha kitárva, talán nemrég, talán ezer éve. A barna fa lécek sem árultak el rajta semmit, egyik sem volt repedezett, hasadt vagy megkorhadt, de tapintásra, ahogy a lány behúzta maga után, nem is ejtettek a kezén szálkát, felületük sima volt.
Bement a kertbe, a házba, ott állt szerencsétlenül a kanalas ember és holmi zongoráról beszélgetett, vadszőlőről, indulásról, emlékekről.
– Egyelőre minden együtt van – mondta a barna lány, mikor kérdezték, s nem a sárga könyvet nézte akkor, hanem az ismerős kéket, amit nem tett vissza mióta jött, mert megilletődöttségében elfelejtette.
Autóba ültek nemsoká mind a hárman, a félszegen a beállón hagyott szürke autóba, s indultak. A barna lány a hátsó ülésen nyitotta a sárga könyvet, gondolta, itt nem látja senki, belelapozott ismét valahol.
Keresés e világban
Mindannyian keresünk valamit, célunk itt lehet ez, ha ezt vetjük fel magunknak. Kereshetjük a semmit is, s találjuk meg azonnal, így ez a kérdés abban a pillanatban le van rendezve és el van felejtve, mihelyst felvetettük. Te mit keresel? Elmondom neked.
Itt tartott az olvasásban, amikor felnézett. Előtte ketten nem szóltak semmit, a kanalas ember közvetlen maga előtt az utat bámulta és óvatosan tekergette a kormányt, néha a résnyire húzott ablakon pöccintette a hamut az alattuk rohanó sötétszürke aszfaltra. Láthatólag már beszélgetni sem próbált.
A táblás lány egy darabig méregette, próbált nem lélegezni, amikor a füst az ablakból befelé vágott, oszlott a szűk utastérben, szivárgott bele az üléshuzatokba, a műanyag borításokba, a kanalas ember ruhájába. Visszahajolt a könyvbe.
A világ számodra üzenetet hordoz. Mindenkinek szól valahol egy üzenet, kérdés, hogy megtalálja-e. S ha rálel, vajon érti-e. Mert ott lehet mindenütt, egy letépett virág szirmainak elrendezésében, az életed hátralevő napjainak számában, a kifakult emberi kapcsolatban, az elveszett emlékekben és közvetlen előtted úgy, hogy észre sem veszed, csak mikor már késő, és lehetetlen megszerezned.
Legtöbben persze rájönnek, hogy mire megtalálnák üzenetüket, már késő lenne, hisz minél öregebbé növekednek, annál jobban megtanulnak veszíteni, s mikorra mindent elveszítenek, ők magunk kerülnek sorra, hogy elveszejtsenek.
De te még időben találtad meg ezt a könyvet, már tudod, hogy keresned kell, és mit.
Zökkent az autó, a kanalas ember bosszúsan motyogott valamit szétfagyott utakról, alattomosan terjeszkedő kátyúkról és a szerencsétlenségről, ami a ködként rájuk úszott a hegy felől, rövidítve a látható világot, ami benne foglaltatott. Fordult az úton régi tapasztalattal, ismert mozdulatokkal és hosszú unalomból fakadó türelmetlenséggel.
Képzelj el egy botot, hosszút és egyenest. Nem különleges bot, de van rajta egyetlen bevésés, valahol az egytizedénél. És gondolj arra, hogy a boton ejtett rovátka a teljes méretéhez képest pontosan 0,1215202217251511 arányban húzódik, meglehetősen vigyázva persze.
Figyeld a fonalat, az egyetlen beosztás helyét, mert ez lesz az, ami kivezet innen, megérteti veled, hogy miért tévedtél ide és utat mutat a jövődbe. Az osztás az egész tört része, ezt számokban kifejezve egy sorozatot kapsz, helyettesítsd a számokhoz a betűket, egyetlen osztással így végtelen szöveget elolvashatsz.
– Mindig mondtam, hogy ilyenkor nem szabad erre jönni – bosszankodott a kanalas ember. Szürke autója épp egy düledező porta mellett száguldott el, a barna lány épp látta a kifordult kerítésléceket, amikor felnézett.
Virtuál 2011.09.15.
Rá akarok jönni valamire.
Meg akarok találni valami érdekeset, a megállíthatatlanul áramló özönben a megfordulót, a túltelített közegben a fel nem oldódót, az áradatból kiemelkedő száraz kapaszkodót.
Ülök és befogadok, de nem értek, mozdulatlan vagyok, de száguldok előre virtuálisan, mert mindenhová elérek, hol járni óhajtok, s azok a helyek tovább nyílnak, mint csupa-ajtó termek, és jegyezném meg, hova jutottam már, de mégis, csak egyfelé mehetek, szinte sose vissza, mert oly rövid az emlékezet.
Miközben keresem bejárt utam fonalát, és emlékeim fölösleges leltárát készíteném jobb időkre, emberek lenyomatait látom, benne önmagam feltételes sorsait, más utakat, amiket a valóságban bejártam volna, de számomra most csak ez marad, az üres és emészthetetlen virtuális labirintus, az önmagába forduló és egyre szűkülő világ.
Eltértem tőlük, már másfelé járnak, magasabbra értek és többet tesznek, megjelennek és kitűnnek. Keservemben hasonulni próbálok, mert önmagam kicsi vagyok, nem kitartó, hanem türelmetlen, csak siklanék tovább, ugornék ajtókon túl, de ami visszatart: a lelkiismeret, hogy lehetett volna másként, úgy, ahogy azt látni vélem magam előtt másokon.
Árnyékuk megnő, mögötte lépnék én, elégednék azzal, mi rám vetül belőlük virtuális térben, mit megosztanak velem, arctalan tévelygővel, eggyel a sok közül, kik fordulnak ki, tovább, talán a másik ajtón, végtelen termek után nyom nélkül, egyre fogyó emlékezettel, átmeneti, hamis megbékéléssel.
Rá akarok jönni valamire.
Az emelkedő ingerküszöbön majdcsak átbukik valami, valaki tán rám figyel, megszán, mielőtt visszahúzódva rejtőzni kezdek, vagy megtalálok valamit, ideiglenes gyönyörforrást, szokatlan eredetiséget, mindaddig, míg szürkévé és megszokottá szívom, számomra üressé, s állok tovább, keresek mást.
Ház 2010.05.21.
Ősz volt, lassú és szürke, rátelepedett a késő nyári tájra és nem mozdult. A hegyek felől nehéz felhők áramlottak a falu fölé, megrekedtek a völgyben és csendes esőt permeteztek.
A kanalas ember kilépett a háza ajtaján, hagyta, hogy az mögötte ereszkedjen, majd a huzattól bevágódjon, meglökve egy kicsit a kanalas embert, aki épp a cigarettáját kereste. Sóvárgott utána, várta, hogy megtöltse a nikotin, de azon nyomban elhatalmasodott benne a bűntudat is, mert lemondani róla nem tudott.
Kihúzta a dobozból a fehér rudat és oda sem figyelt már, csak követte a mozdulatot, ahogy azt már ezerszer, százezerszer tette, megfogta és bekapta, de nem gyújtotta meg, a szertartás megszakadt, inkább állt tovább egy lógó cigivel a szájában, és a szürke eget bámulta.
Ideges volt és izgatott, de maga sem tudta miért. Még rengeteg dolga volt aznap, ezer, százezer helyre elmenni, ott intézkedni, szervezni, irányítani és rábeszélni, elhitetni és meggyőzni.
Sóhajtott, majdnem kiesett a cigi a szájából, a zsebébe nyúlt, ellenőrizte, hogy nála vannak a legfontosabbak: a telefon és a kocsi kulcs. Megkereste az öngyújtót is, ami régi, megsárgult darab volt, a folyékony gáz már kezdett fogyni belőle, de még néhány csiholásra elég volt.
Árnyékolta a szelet az egyik kezével, a másikkal pattintotta a tüzet, úgy, ahogy azt már ezt ezerszer, százezerszer tette, kicsi, ellenőrzött lángba borult a cigaretta vége, és ettől pillanatnyi nyugalom hatotta át.
De az érzés azonnal megszakadt, mert pörgős-pattogós hangon felüvöltött a telefonja, hirtelen megriadt tőle, majd csalódottan nyúlt érte, s ettől még idegesebb lett. Remegő ujjakkal fogta meg és emelte a füléhez.
– I-igen.
– Itt vagyunk a háznál, itt van a zongora is – mondta a hang a telefonban.
– Mindjárt ott leszek – válaszolta beletörődően.
Megállt, még egyet szívott a cigarettából, nem akart nagyot a leszokás miatt, de kicsit sem, mert a csábítás túl nagy volt.
Kilépett a kertkapun, a keze vizes lett a kilincstől, próbált vele valamit kezdeni, de nem ment, s ez jobban zavarta, mint a fejére szemetelő eső. A kocsijánál megállt, kereste a kulcsot, s közben vette észre, hogy előző éjszaka ferdén állt be, a betonsávok közti füves csíkot szinte teljesen felszántotta a kocsi sáros kereke. Újabb gondok, újabb tennivalók, ennek sose lesz vége, gondolta, majd behajította az alig megkezdett cigarettát a kukába.
Beült a kocsiba, csapta az ajtót, és felnézett a hegyre. Felhő burkolta a csúcsát, az aljából csak az odavezető utat látta. Ott építette az új házat az ügyfeleknek. Nagy gázt adott, hátramenetben fordult, megrajzolta a teljes Y-t az úton, és elindult a hegy felé.
Itt hagyta a csendes esőt és a csendes házat, a feltúrt gyepet és nedves utat, a vizet csöpögő kertkaput és a kukából egyre magasabbra ágaskodó lángokat.
1989 2010.05.13.
Kövér gyerek fatörzset vásárolt a presszóban. Ott sorakoztak mind, egymás mellett, islerek, linzerek, kókuszgolyók, meg persze a fatörzsek. A fatörzs egy barna csokihenger volt ferdén félbevágva, a metszeten rajta fehér krém és valamilyen azonosítatlan zöld reszelék. Néha csoki porból kis körkörös rajzolatokat ejtettek rajta. Évgyűrűk. És a kövér gyereknek volt erre pénze, a csuda tudja honnan.
A kövér gyerek az iskolával szemben lakott, egyszer voltam nála csak, akkor mutatta meg a zöld, négyjegyű papírpénzt, amiről nem tudtam akkor, hogy egyáltalán létezik. Már nem emlékszem, hogy kerültem oda, a fakó nappaliba, a barna színű és árnyalatú típusbútorok közé, el az április napról be a szögletes épületbe, a fehér falak és zöld linóleum közé, egy más világba.
Ott húzta félre a barna típusszekrény üvegfalát, beleakasztotta a körmét a milliméteres vájatba, az engedett, és nem csak láttatni engedte tartalmát. Ott feküdt a piros műbőr pénztárca, aminek csak egyetlen feladata volt, magában foglalni és őrizni a zöld zeneszerző arcát és az egyes mögött típusmintákkal húzott nullákat, a nullák mögött fatörzsek ezreit, minyonokat, puncstortákat, hegyekben omló kókuszgolyókat és műanyag ízű típusfagylaltokat: csokit, vaníliát, pisztáciát, mindnek külön fakó színt biztosítva, mint ez a nappali volt, benne a piros pénztárcával és a zöld papírdarabbal.
Így néz ki, gondolta mindenki, ahogy álltunk és néztük, de megfogni nem tudtuk, mert nem akartuk, nem volt miért, egy üvegszekrényben a papírpénznek annyi értéke volt, mint a piros műbőr pénztárcának. Nem lehetett semmire sem váltani.
De a kövér gyerek fatörzset vett a presszóban, ami az óta már többször megszűnt, kettévágták a hosszúkás teret, felosztották, lett belőle fodrászat és kék neonlámpás éjszakai bár.
Fordultunk ki az utcára a kövér gyerekkel, most ő ment középen, aki szinte soha, mert ő volt a legfontosabb. Hiszen szalvéták voltak kezében, és azokban egy fatörzs.
És ott ette a fatörzset az iskola és a menza között az utcán, mi pedig mellette.
– Ez a tietek – mondta, és nekünk adott egy-egy falatot.
Letörtünk és megettük.
Albérlő 2010.05.12.
Az Albérlő a kezdetektől magázott.
Magázott az évek óta rögzült óra alatt állva, az esőtől nyálkás, a szürke-fekete aszfalttal leöntött villamos-végállomásban, első találkozásunk helyszínén, ahová a pontos időt jelöltük meg az óra szerint. Kétszer érhettünk hát oda egy nap, ő az éjszakait választotta, mert akkor felette forognak a csillagok, mondta, az a néhány, amit a város fénye engedni láttatott.
Magázott az egyetemi menzán, ahol érezte, nem odaillő, mert nem ide járt egyetemre, de magázott tovább, fordította ki tárcájából az étkezési jegyet és illesztette a tányért a vizes műanyag tálcára, s közben kereste, követte, tűrte a pénztáros tekintetét, aki rájött idegenségére.
Magázott fent is, a lakásban, a frissen mázolt falak között, az újabb vékony festékréteggel kibélelt szoba közepén, az ablaknak háttal állva, szemben a félig kifordult konnektorral, amit visszaillesztenem már időm nem volt. Karba tett kézzel nézte hosszan, mereven, mint egyetlen zavaró elemet a szoba fehér dobozában, a halszálka-parketta, a fehér ablakok és a jellegtelen lámpa között.
– Gondolkodom rajta, és értesítem – mondta, majd elrugaszkodott a nehéz radiátortól és kiment az ajtón.
Másnap szólt, telefonon, magázva.
Felmentem hozzá, ahol eddig lakott, s ahonnan kiköltöznie kellett. Ő mutatta, hol van, egy egyenes úton végigmentünk a hegygerincen, jobbra-balra szürke házak között, körbeölelve köddel, ami ide fel már nem érhetett. Faarca mosolyra merevedett, ahogy közeledtünk lassan.
Egy kaput húzott félre, bementünk.
Üres volt már a ház, ahonnan költözött, gondoltam hová teheti addig bútorait. Körbenéztem, de az ablakok mögött csak beton emelkedett, szürkék és fehérek árnyalata volt minden. Egy kis asztalra tettem a papírt, aláírta, én adtam a kulcsokat.
Már készen voltunk, amikor felsikított a csengő, mire láthatóan, szokatlanul megrezzent, de kisétált utoljára a kapuhoz, azokat szélesre tárta, hisz neki már nem kellett se a ház, se a körülölelő betonfal, se a többé nem védelmező kapu.
Egy hatalmas fekete zongorát toltak be rajta.
Az Albérlőt nem láttam többé. Eltűnt a szürke kertből, beköltözött a lakásba, amit mostantól bérelt, vihette a bútorait is, a láthatatlanokat.
De később, ahogy ez soká kiderült, mikor már újra az üres fehér szoba közepén állt, háttal az ablaknak, karba tett kézzel félig a nehéz radiátoron ülve, az Albérlő odalépett a ferde konnektorhoz, és azt egy mozdulattal helyére pattintotta. Merev mosoly áradt szét az arcán, fejét lassan hátratekerte, megfordult, szemben az ablakkal, mely már nem volt ablak többé, hanem hatalmas kapu, mert rajta túl nem a csendes utca látszódott, hanem egy végtelen terem, benne végtelen polcokkal, s az Albérlő fellépett a nehéz radiátorra, kinyitotta az ablak szárnyait, belépett a végtelen rengeteg közé.
Kalifornia 2010.05.07.
Perzsa ember a szemüvegét igazgatta a száránál fogva, két ujjal csippentve, hogy ne tűzzön a szemébe az erős kaliforniai nap. Messze, fent a hegyeken épült az új háza, odanézett és hunyorított, látta a kanyargó színes falakat, a napégette cserepeket, az ablakok tükreit.
Mögötte zúgott az óceán.
Állt így egy darabig, forgolódott az út szélén, lenézett a vízre, majd a tekintete felsiklott a szikkadt dombokra maga előtt. Háttal nekidőlt a kocsijának, és rágyújtott egy vékony cigarettára.
Megszólalt a telefonja. A zsebébe nyúlt érte, rápillantott a számra, majd felpattintotta.
– Igen?
– Megint telefonált – mondta a hang az irodából.
– És mit mondtál neki?
– Hogy a házadat építed, és még egy hét, vagy kettő, három, mire megnézed a képeket.
Nem szólt bele. Várt.
– Majd én visszahívom. A jövő héten – folytatta a hang.
– Rendben. De tudod, hogy nem érek rá most ezzel foglalkozni.
– Persze, persze.
Összecsapta a telefont, a zakója zsebébe csúsztatta. Tovább hunyorított, majd felnézett a szikrázó fakókék égre. Egy helikopter szállt el felette az óceán felől, enyhe fordulatot vett, és a völgy mentén az épülő háza felé tartott.
Még egy utolsót szívott a vékony cigarettából, két ujjal csippentve megfogta, és a szürke aszfaltra hajította. Az autójához lépett, beszállt, beindította, majd nagy gázt adott, fel az úton, az új házához.
Hasonmás 2010.05.04.
A Hasonmást nem zavarta, ahogy elindult a vonat. Pedig az nagyot zökkent, nehezen lódult, billentett mindenkit egy kicsit, még a Hasonmást is, aki kényelmesen ült.
Valószínűleg ülni szeretett leginkább, még Citrom hadnagynál is jobban. Nem furakodott, nem helyezkedett soha, a szétnyíló ajtónál nem topogott, öles léptekkel nem rohant az ülések felé. De mindig ült, amikor csak láttam, pedig a lassú vonat már majdnem megtelve ért a gesztenyefás állomásra, ahonnét és ahová minden nap tartott.
Így volt ez ma is, ahogy a görbe sínek terelték befelé, a gesztenyefák mellé az áramvonalas, nagy sebességre termett szerelvényeket, melyek itt, az egyre laposabb hegyek között vánszorogva haladhattak csak. Feljajduló fémes nyikorgással álltak meg, összeértek a fékek, a sín és a kerekek, megannyi fém egymáson, hidegen és keményen.
Nyílt az ajtó, riadt tekintetek keresték a még megmaradt helyeket, menetiránnyal szemben, átlóban és az ablakok mellett, ajtóhoz közel vagy már messze beljebb, hogy aztán majd körülményes legyen leszállni. És persze furcsán-szerencsétlenül oldalt, lehajthatóan, egymás mellett szorosan illeszkedtek a biciklisek ülései, egyik irányban a lapos, de már erősen égő tavaszi nappal szemben.
Citrom hadnagy szállt fel elsőként, rejtélyes ösztöne mindig tudatta vele, hová esik majd a szétnyíló ajtó, már előre odaállt és kihúzta magát a vasbeton talpak közé évtizedekkel ezelőtt öntött aszfalton, a számtalan forró nyári nap alatt repedező és szétfolyó peronon. A síneket naponta többször fényesre gyaluló vonatot így várta, s az érkezett, nyomta a zöld gombot, és lépett fel magabiztosan.
De mindig elkésett, elsőként ért fel, de utolsóként kellett megkapaszkodnia.
A Hasonmás pedig lassan, ahogy a vonat mozdul, lépett a szürke aszfaltról a szürke műanyag padlóra, lehajtott egy ülést és a nappal szemben elhelyezkedett. Kis táskáját vastag karjával lenyomta, szabályos hasáb fejét mozdulatlanul tartotta, nem hunyorgott, mert sötét szemüvegen át nézett a napba.
És a vonat mozdult, mozdult vele mindenki, eresztettek a fékek és csikordultak a kerekek a síneken, a Hasonmás velem szemben kényelmesen ülve láthatatlan szemeit rajtam rögzítette, de szemüvege, szeme mögött a sötétség nekifeszült a szikrázó tavaszi napsütésnek.
rss