Színigaz

Kék volt a könyv, rajta nagy sárga betűkkel a szöveg, a címe és az alcím. Facts of Life: Tales of the Known, the Unknown and Beyond. A barna lány őrizte a táblára téve, magához ölelve és alkarjára előreborítva, ha kellett belőle valamilyen adat, törvényszerűség, vagy csak világ rögzített tényei. Nem foglalt sok helyet, egészen vékony volt ahhoz képest, mi mindent tartalmazott és megtárgyalni kívánt.

Olyankor belelapozott, ugrott a beleragasztott kilógó cetlikről cetlikre, a kipipált, rózsaszínnel kihúzott sorokon át, a sokféle szöveggel és képpel teleszórt oldalon keresztül. Néha beleolvasott az első pár oldalba, a vastagon szedett bekezdésekbe, de azokat sosem érintette a tolla, mert minden szavuk színigaz volt.

A könyvben mindennek az a pár sor volt a kezdete és a vége:

A világon minden felfedezhető. Megfelelő eszközökkel minden mérhető, a távoli hatalmas és az egészen közeli parányi, a végtelen és a behatárolt. Minden egyszer felfedi magát, és megismerhetővé tevődik a benne foglalt részekkel egyetemben, és azok alkotóelemeire tovább bontva. A felfedezettek, a felmértek és a lebontottak pedig osztályozhatóak, elemezhetőek és rögzíthetőek az egyetemes tudás számára.

Minden, ami felfedezett, kikutatható. Ami már egyszer rögzítésre került, szabadon megkereshető, elkerülvén az újbóli felfedezés folyamatát. Habár valami új mérésével és rögzítésével hasonlatos kutatni vagy találni, míg az első helyzetben a kérdés sokszor egyidejűleg keletkezik a válasszal, a második helyzetben kérdés már megfogalmaztatott, s csak a válasz hiányzik.

Minden, ami felfedezett és kikutatott, értelmezhető. Amennyiben a figyelembe vett forrásban foglaltakban ez nem szerepel, minden elemezhető, összevethető más eredményekkel is. A szabad értelmezés, mint válasz megfogalmazása újabb kérdések felvetése okán egyben utat nyit további forráskeresésre, kutatásra és végül felfedezésre.

Elolvasta, majd visszacsukta a könyvet, kezével a fedőlapot simította, majd felnézett. A világ odakint talán káoszba fordult, de itt a táblán és a könyvben a fekete-fehér sorok vízszintese meggyőző szabályos rácsként húzódott sok oldalon át. Nem is kellett sok idő, ha a kinti zűrzavarból ide menekült, hogy megnyugodjon.

Ilyenkor megállt egy percre, nem sokra, mert könnyen felesleges időpocsékolásnak gondolta az ilyesmit, és mint amikor először jött, csendes ámulattal tekintett maga elé, fölé és mindenfelé.

A könyv fekete sorai szétnyíltak, a köztük foglalt fehérség teret nyert széltében-hosszában, az ismerős perspektíva szerint torzultak és fordultak, körbevették a barna lányt, s kezében a könyvet, majd megálltak, húzódtak minden irányba.

Roppantó volt a fekete polcok mérete, a függőlegesek magassága, a végtelenbe tartó vízszintesek hossza, a hihetetlen és bemérhetetlen távolságok, amik fölött végignyúltak. Pedig minden kicsi szeletekből állt, könyv nagyságú léptékek halmazából, kék borítókból elhúzódva a táblás lánytól, bárhonnét nézett körbe éppen, el az ismeretlenségig.

A végtelenből jöttek és a végtelenbe tartottak.

Ilyenkor csak halkan merészelt járni a sorok között, halkan haladt az egyformaság tengerében, még lélegezni sem akart, mert úgy érezte, megzavarja a csendet, miközben tudta, minden zaj, legyen bármilyen csattanó, fülsértő és megrázó, elveszne e rendezett zugokban örökre.

Nem volt ott senki, csak ő, ahogy a megfelelő sort kereste. Odaállt az egyik polchoz, a régi könyvet gondosan visszatette, ujjával tolta és illesztette a fekete felülethez, a roppant függőleges síkba bele, az újat kiemelte, s fordult el, hogy használja, és majd egyszer visszatérjen az újabb kiadás cseréjére. Ilyenkor pillanatnyi szomorúságot érzett, sóhajtott és visszanézett a monoton szabályosságra, magához ölelte a táblát rajta az új kék könyvvel, benne a végtelen polcok betűsorokká kicsinyített másával.

De a legmélyebb titkot, amihez képest a könyvekhez fűződő roppant rejtelem semmit sem jelentett, nem mondta el senkinek. Nem tehette, mert a könyvekről sem sokan tudtak, amit pedig talált a végtelen polcok egyikén, még annál is felfoghatatlanabb volt.

Fordult közöttük akkor, kereste a neki megfelelő kékséget rajta nagy sárga betűkkel, és észrevett valamit, valami nem oda illőt. Először nem értette, mit látott.

Egy sárga könyv volt az a legalsó polcon, gerincén a felirat kékkel, ami a többi millión sárgával. Kissé kilógott a többi közül, mintha sietve tette volna valaki vissza. A kiszögellő gerinc megbontotta a szigorú rendszert, önnön hanyagságával saját világot teremtett ebben a hatalmas összességben.

Meglátta, s elfelejtette, mi a teendő. A megoldás ott volt a táblán, szorosan magához ölelve, csak meg kellett keresnie, hisz sejtése szerint ez nem volt újdon felfedezett jelenség. Valakik létrehozták, tehát meg kell, legyen említve. Leemelte a táblát, ott volt az ismerős kék könyv rajta, belelapozott és megtalálta.

A Facts of Life borítója kék, a betűk rajta sárgák, mondta egyszerű közönnyel, szokásos tömör tárgyilagossággal a könyv.

Egy pillanatra mintha minden mozdulatlanná torzult volna. Megmerevedett ő is, mint az őt körülvevő szögletes rengeteg. De a polcok magasan a feje fölött mintha már nem a perspektíva ismerős vonalaira illeszkedtek volna, szétborulni látszott a már annyi ideje megszokott világegyetem.

Lassan közeledett hozzá, s nyúlt érte, fordította egy kézzel és a táblájára csapta, mintha valami szörnyűségeset érintene. A csattanás messzire elhangzott és visszhangzott, ijedten nézett körbe, mintha valami illetlenséget követett volna el e roppant könyvtárban. A könyv szétnyílt valahol. Ebben is címszavak voltak, de számára ismeretlenek.

Az időutazás elmélete

Jövőbe utazni egyszerű - írta a sárga könyv - csak fel kell ülni egy űrhajóra, és a fénysebességet érdemes megközelíteni minél inkább... majd megállni, visszajönni, a jövő furcsa lényeinek elmagyarázni, hol jártál. Ezzel nem is foglalkozunk többet.

A múlt viszont egészen másik történet. Illetve történelem. Mert minden, amit teszel, hatni fog a jövőben.

Így hát megváltoztatható-e a múlt, vagy sem?

Ha igen, akkor az már nem a te múltad. Ha a múltba térve letépsz egy virágot, amit később megcsodáltál az út szélén még mindig a földbe gyökerezve, s erről emlékeid vannak, minden megváltozott és kicserélődött. Mikor újra a jelen tűfokához érsz, a virág már nem lesz ott és nem úgy, ahogy arra emlékszel, így nem a múlt változik meg, hanem a jelen, s a jövő. Olyan ez, mint a virág levele, sokfelé ágaznak benne az erek, egy-egy pontból, ahol valami fontos történik, s mennek tovább a maguk útján. Ha letéped a virágot, a valóság - akárminek nevezzük is - új irányba zökken, semmi sem lesz ott olyan, mint a jelen, ahonnan érkeztél.

Ha nem változtatható meg a múlt, de időutazás benne lehetséges lenne, akkor nagyon oda kell mindenre figyelni. Képzeld el, hogy magaddal viszed azt a virágot, ott elejted, és nem foglalkozol vele többet. Jönnek a hangyák, széthordják darabjait, kiszárad és perzseli a nyári nap. Majd a jelenbe érsz, s készülsz, viszed a virágot vissza magaddal. Igen, de a múltbéli halott virágnak atomjai már szanaszét szóródtak, s hacsak nem áll össze minden pontosan ugyanúgy, egy teljesen új, másik virágot viszel magaddal. Azaz egyre több virág jelenik meg a semmiből a múltban, azok mind szétporhadnak, s gyűlnek egyre csak. De ez lehetetlen, hiszen most mondtuk: a múlt megváltoztathatatlan, ugyanígy annak az esélye is elenyésző, hogy a legapróbb részletig minden ugyanúgy áll össze, mikor ugyanaz az anyag a külső szemlélő számára végtelen körforgását teszi meg időben előre, s hátra. Arról nem is beszélve, tehetném hozzá, hogy az a virág, ami a jövőből, azaz a semmiből jött, s majd nemsoká a múltba tér vissza, nem is létezik.

Tehát valószínűleg, ha van időutazás, az csak megváltoztatni tudja a múltat, azaz olyan, mint egy levél erezete. Mi pedig lehet, hogy valami nagyon messzi, szélső erezeten ülünk, mert látott itt valaki bárkit a jövőből - ami már nem lehet soha többé az övé ismét - érkezni?

Ezért dobd el ezt a könyvet.

Az utolsó mondat nagyon furcsa volt. Felnézett, körülötte vonalaztak a párhuzamosok minden irányba, a végtelen polcok hálózatát alkották rendületlenül. Mindegyiken könyvek, kékek és újak, csak az ő kezében volt ez a sárga, oda nem illő. Ujját bedugta a lapok közé, hogy megnézze az elejét, közvetlen a címoldal mögött, de ott minden oldal üres volt.

Visszabillentette a könyvet, lesimította bal kezével, a jobbal megtartotta. A helyére kéne tennem, gondolta, s kereste a két másik könyv közötti üresedést a legalsó polcon, ahonnét származott. Tétován tartotta a kezében, függőlegesen, ahogy azt illeszteni kéne, de a polc tömve volt.

Vajon ez a könyv az én nem létező virágom? – gondolta, s még egyszer, lassan körbenézett. Itt volt az ideje menni. Kilépett hát a könyvtárból, el az ismerős rendből a felfoghatatlan káoszba.

Odafent felszürkült az ég, szétnézett, megpróbálta magába inni a tájat, de az nem engedte magát, nem sikerült. Egy hosszú út végében állt egy felhők között kiemelkedett hegy gerincén, nyomasztó kerítésekkel szorított, házak közé vágott utcán macskakövekkel borítva. Egyik vége tőle nem messze ott kezdődött, ahol a felhők és a hegy összeértek, ahol nyaldosta a szürke pára a köveket, mint lassú tenger az időtlen és változatlan partot.

A másik valahol a távolban lehetett, oda nem látott.

Előtte egy felhajtó kanyarodott az utcáról, rajta kocsi állt, valamilyen nagy, egyszer volt drága kocsi, de méretéhez hűtlenül valahogy félszegen, esetlegesen hagyták ott a felhajtón, behúzott kézifékkel, kormányzárral, kicsi, pirosan villogó riasztólámpával. Csak egy árnyalatnyival volt szürkébb az utcánál.

A felhajtó mögött kapu nyílt, mozdulatlanul meredve az utca felé, valaha kitárva, talán nemrég, talán ezer éve. A barna fa lécek sem árultak el rajta semmit, egyik sem volt repedezett, hasadt vagy megkorhadt, de tapintásra, ahogy a lány behúzta maga után, nem is ejtettek a kezén szálkát, felületük sima volt.

Bement a kertbe, a házba, ott állt szerencsétlenül a kanalas ember és holmi zongoráról beszélgetett, vadszőlőről, indulásról, emlékekről.

– Egyelőre minden együtt van – mondta a barna lány, mikor kérdezték, s nem a sárga könyvet nézte akkor, hanem az ismerős kéket, amit nem tett vissza mióta jött, mert megilletődöttségében elfelejtette.

Autóba ültek nemsoká mind a hárman, a félszegen a beállón hagyott szürke autóba, s indultak. A barna lány a hátsó ülésen nyitotta a sárga könyvet, gondolta, itt nem látja senki, belelapozott ismét valahol.

Keresés e világban

Mindannyian keresünk valamit, célunk itt lehet ez, ha ezt vetjük fel magunknak. Kereshetjük a semmit is, s találjuk meg azonnal, így ez a kérdés abban a pillanatban le van rendezve és el van felejtve, mihelyst felvetettük. Te mit keresel? Elmondom neked.

Itt tartott az olvasásban, amikor felnézett. Előtte ketten nem szóltak semmit, a kanalas ember közvetlen maga előtt az utat bámulta és óvatosan tekergette a kormányt, néha a résnyire húzott ablakon pöccintette a hamut az alattuk rohanó sötétszürke aszfaltra. Láthatólag már beszélgetni sem próbált.

A táblás lány egy darabig méregette, próbált nem lélegezni, amikor a füst az ablakból befelé vágott, oszlott a szűk utastérben, szivárgott bele az üléshuzatokba, a műanyag borításokba, a kanalas ember ruhájába. Visszahajolt a könyvbe.

A világ számodra üzenetet hordoz. Mindenkinek szól valahol egy üzenet, kérdés, hogy megtalálja-e. S ha rálel, vajon érti-e. Mert ott lehet mindenütt, egy letépett virág szirmainak elrendezésében, az életed hátralevő napjainak számában, a kifakult emberi kapcsolatban, az elveszett emlékekben és közvetlen előtted úgy, hogy észre sem veszed, csak mikor már késő, és lehetetlen megszerezned.

Legtöbben persze rájönnek, hogy mire megtalálnák üzenetüket, már késő lenne, hisz minél öregebbé növekednek, annál jobban megtanulnak veszíteni, s mikorra mindent elveszítenek, ők magunk kerülnek sorra, hogy elveszejtsenek.

De te még időben találtad meg ezt a könyvet, már tudod, hogy keresned kell, és mit.

Zökkent az autó, a kanalas ember bosszúsan motyogott valamit szétfagyott utakról, alattomosan terjeszkedő kátyúkról és a szerencsétlenségről, ami a ködként rájuk úszott a hegy felől, rövidítve a látható világot, ami benne foglaltatott. Fordult az úton régi tapasztalattal, ismert mozdulatokkal és hosszú unalomból fakadó türelmetlenséggel.

Képzelj el egy botot, hosszút és egyenest. Nem különleges bot, de van rajta egyetlen bevésés, valahol az egytizedénél. És gondolj arra, hogy a boton ejtett rovátka a teljes méretéhez képest pontosan 0,1215202217251511 arányban húzódik, meglehetősen vigyázva persze.

Figyeld a fonalat, az egyetlen beosztás helyét, mert ez lesz az, ami kivezet innen, megérteti veled, hogy miért tévedtél ide és utat mutat a jövődbe. Az osztás az egész tört része, ezt számokban kifejezve egy sorozatot kapsz, helyettesítsd a számokhoz a betűket, egyetlen osztással így végtelen szöveget elolvashatsz.

– Mindig mondtam, hogy ilyenkor nem szabad erre jönni – bosszankodott a kanalas ember. Szürke autója épp egy düledező porta mellett száguldott el, a barna lány épp látta a kifordult kerítésléceket, amikor felnézett.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Ajánlott bejegyzések:

• Üzenet
• Zongora
• Virtuál
• Albérlő
• Kalifornia

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rss