1989

Kövér gyerek fatörzset vásárolt a presszóban. Ott sorakoztak mind, egymás mellett, islerek, linzerek, kókuszgolyók, meg persze a fatörzsek. A fatörzs egy barna csokihenger volt ferdén félbevágva, a metszeten rajta fehér krém és valamilyen azonosítatlan zöld reszelék. Néha csoki porból kis körkörös rajzolatokat ejtettek rajta. Évgyűrűk. És a kövér gyereknek volt erre pénze, a csuda tudja honnan.

A kövér gyerek az iskolával szemben lakott, egyszer voltam nála csak, akkor mutatta meg a zöld, négyjegyű papírpénzt, amiről nem tudtam akkor, hogy egyáltalán létezik. Már nem emlékszem, hogy kerültem oda, a fakó nappaliba, a barna színű és árnyalatú típusbútorok közé, el az április napról be a szögletes épületbe, a fehér falak és zöld linóleum közé, egy más világba.

Ott húzta félre a barna típusszekrény üvegfalát, beleakasztotta a körmét a milliméteres vájatba, az engedett, és nem csak láttatni engedte tartalmát. Ott feküdt a piros műbőr pénztárca, aminek csak egyetlen feladata volt, magában foglalni és őrizni a zöld zeneszerző arcát és az egyes mögött típusmintákkal húzott nullákat, a nullák mögött fatörzsek ezreit, minyonokat, puncstortákat, hegyekben omló kókuszgolyókat és műanyag ízű típusfagylaltokat: csokit, vaníliát, pisztáciát, mindnek külön fakó színt biztosítva, mint ez a nappali volt, benne a piros pénztárcával és a zöld papírdarabbal.

Így néz ki, gondolta mindenki, ahogy álltunk és néztük, de megfogni nem tudtuk, mert nem akartuk, nem volt miért, egy üvegszekrényben a papírpénznek annyi értéke volt, mint a piros műbőr pénztárcának. Nem lehetett semmire sem váltani.

De a kövér gyerek fatörzset vett a presszóban, ami az óta már többször megszűnt, kettévágták a hosszúkás teret, felosztották, lett belőle fodrászat és kék neonlámpás éjszakai bár.

Fordultunk ki az utcára a kövér gyerekkel, most ő ment középen, aki szinte soha, mert ő volt a legfontosabb. Hiszen szalvéták voltak kezében, és azokban egy fatörzs.

És ott ette a fatörzset az iskola és a menza között az utcán, mi pedig mellette.

– Ez a tietek – mondta, és nekünk adott egy-egy falatot.

Letörtünk és megettük.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Ajánlott bejegyzések:

• Üzenet
• Zongora
• Színigaz
• Ház
• Kalifornia

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rss