Albérlő

Az Albérlő a kezdetektől magázott.

Magázott az évek óta rögzült óra alatt állva, az esőtől nyálkás, a szürke-fekete aszfalttal leöntött villamos-végállomásban, első találkozásunk helyszínén, ahová a pontos időt jelöltük meg az óra szerint. Kétszer érhettünk hát oda egy nap, ő az éjszakait választotta, mert akkor felette forognak a csillagok, mondta, az a néhány, amit a város fénye engedni láttatott.

Magázott az egyetemi menzán, ahol érezte, nem odaillő, mert nem ide járt egyetemre, de magázott tovább, fordította ki tárcájából az étkezési jegyet és illesztette a tányért a vizes műanyag tálcára, s közben kereste, követte, tűrte a pénztáros tekintetét, aki rájött idegenségére.

Magázott fent is, a lakásban, a frissen mázolt falak között, az újabb vékony festékréteggel kibélelt szoba közepén, az ablaknak háttal állva, szemben a félig kifordult konnektorral, amit visszaillesztenem már időm nem volt. Karba tett kézzel nézte hosszan, mereven, mint egyetlen zavaró elemet a szoba fehér dobozában, a halszálka-parketta, a fehér ablakok és a jellegtelen lámpa között.

– Gondolkodom rajta, és értesítem – mondta, majd elrugaszkodott a nehéz radiátortól és kiment az ajtón.

Másnap szólt, telefonon, magázva.

Felmentem hozzá, ahol eddig lakott, s ahonnan kiköltöznie kellett. Ő mutatta, hol van, egy egyenes úton végigmentünk a hegygerincen, jobbra-balra szürke házak között, körbeölelve köddel, ami ide fel már nem érhetett. Faarca mosolyra merevedett, ahogy közeledtünk lassan.

Egy kaput húzott félre, bementünk.

Üres volt már a ház, ahonnan költözött, gondoltam hová teheti addig bútorait. Körbenéztem, de az ablakok mögött csak beton emelkedett, szürkék és fehérek árnyalata volt minden. Egy kis asztalra tettem a papírt, aláírta, én adtam a kulcsokat.

Már készen voltunk, amikor felsikított a csengő, mire láthatóan, szokatlanul megrezzent, de kisétált utoljára a kapuhoz, azokat szélesre tárta, hisz neki már nem kellett se a ház, se a körülölelő betonfal, se a többé nem védelmező kapu.

Egy hatalmas fekete zongorát toltak be rajta.

Az Albérlőt nem láttam többé. Eltűnt a szürke kertből, beköltözött a lakásba, amit mostantól bérelt, vihette a bútorait is, a láthatatlanokat.

De később, ahogy ez soká kiderült, mikor már újra az üres fehér szoba közepén állt, háttal az ablaknak, karba tett kézzel félig a nehéz radiátoron ülve, az Albérlő odalépett a ferde konnektorhoz, és azt egy mozdulattal helyére pattintotta. Merev mosoly áradt szét az arcán, fejét lassan hátratekerte, megfordult, szemben az ablakkal, mely már nem volt ablak többé, hanem hatalmas kapu, mert rajta túl nem a csendes utca látszódott, hanem egy végtelen terem, benne végtelen polcokkal, s az Albérlő fellépett a nehéz radiátorra, kinyitotta az ablak szárnyait, belépett a végtelen rengeteg közé.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Ajánlott bejegyzések:

• Zongora
• Ház
• 1989
• Kalifornia
• Hasonmás

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rss