 |
Üzenet 2011.09.22. |
Vékony, áttetsző pók szőtte késő őszi hálóját az út mellett. Valószínűtlen volt az egész, ahogy a pók ezen a lecsupaszított hegyen, a barna karmokká száradt, majd megfagyott bokor-ágakon mászott, fordult és kötött, de középen csak egy fonalat feszített, át az úton, egy ág és egy karó között. Mozgatta a szél, pendítette a láthatatlan sodrás, de az tartott és nem engedett. Futott rajta a pók, ide-oda, erősítette azt az egyetlen, majdnem nem létező szálat. Minden elköltözött a hegyről, ami csak tudott, mert közeledett a tél, odafent nyugaton nehéz fekete felhők nyomták agyon az eget és hamarosan a hegyet is. Csak a pók maradt, ösztöneit felülírta valami más, nagyobb, de a pók számára a hóviharnál kevesebb. Itt fog maradni miután feladatát teljesítette, odaköti magát az egy szálhoz, annak alig több mint egytizedénél. Még futott egyet ide-oda, a rég ottfelejtett, kerítését vesztett karót kerülte meg, talán látta a fűben elmerülő maradványokat, a rozsdás drótdarabokat, de mindez nem számított, most nem, fontos volt, hogy a szálat rögzítse. Fürgén visszaszaladt a bokorhoz, ugyanezt megismételte, hogy műve kiálljon minden szelet és vihart, havat és ráhulló esőt, szitáló és ráfagyó ködöt, harmatot. Pillanatra megállt, nyolc szeme a számára semmibe vesző fonalat nézte, és utoljára gyorsan elindult rajta, és ugyanolyan hirtelen megállt. Oda kötözte magát erősebben, mint a szál két végét, mert ha fel is kapja a szél, ő maga, mint az üzenet hordozója, megmarad. A robaj erősödött, szürke lett minden, a pók pedig tartotta lábait a fonálon.
|
Ajánlott bejegyzések:A bejegyzés trackback címe:
https://erdektelen.blog.hu/api/trackback/id/tr593245255
Kommentek:A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban. Nincsenek hozzászólások. |
|
rss