 |
Hasonmás 2010.05.04. |
A Hasonmást nem zavarta, ahogy elindult a vonat. Pedig az nagyot zökkent, nehezen lódult, billentett mindenkit egy kicsit, még a Hasonmást is, aki kényelmesen ült. Valószínűleg ülni szeretett leginkább, még Citrom hadnagynál is jobban. Nem furakodott, nem helyezkedett soha, a szétnyíló ajtónál nem topogott, öles léptekkel nem rohant az ülések felé. De mindig ült, amikor csak láttam, pedig a lassú vonat már majdnem megtelve ért a gesztenyefás állomásra, ahonnét és ahová minden nap tartott. Így volt ez ma is, ahogy a görbe sínek terelték befelé, a gesztenyefák mellé az áramvonalas, nagy sebességre termett szerelvényeket, melyek itt, az egyre laposabb hegyek között vánszorogva haladhattak csak. Feljajduló fémes nyikorgással álltak meg, összeértek a fékek, a sín és a kerekek, megannyi fém egymáson, hidegen és keményen. Nyílt az ajtó, riadt tekintetek keresték a még megmaradt helyeket, menetiránnyal szemben, átlóban és az ablakok mellett, ajtóhoz közel vagy már messze beljebb, hogy aztán majd körülményes legyen leszállni. És persze furcsán-szerencsétlenül oldalt, lehajthatóan, egymás mellett szorosan illeszkedtek a biciklisek ülései, egyik irányban a lapos, de már erősen égő tavaszi nappal szemben. Citrom hadnagy szállt fel elsőként, rejtélyes ösztöne mindig tudatta vele, hová esik majd a szétnyíló ajtó, már előre odaállt és kihúzta magát a vasbeton talpak közé évtizedekkel ezelőtt öntött aszfalton, a számtalan forró nyári nap alatt repedező és szétfolyó peronon. A síneket naponta többször fényesre gyaluló vonatot így várta, s az érkezett, nyomta a zöld gombot, és lépett fel magabiztosan. De mindig elkésett, elsőként ért fel, de utolsóként kellett megkapaszkodnia. A Hasonmás pedig lassan, ahogy a vonat mozdul, lépett a szürke aszfaltról a szürke műanyag padlóra, lehajtott egy ülést és a nappal szemben elhelyezkedett. Kis táskáját vastag karjával lenyomta, szabályos hasáb fejét mozdulatlanul tartotta, nem hunyorgott, mert sötét szemüvegen át nézett a napba. És a vonat mozdult, mozdult vele mindenki, eresztettek a fékek és csikordultak a kerekek a síneken, a Hasonmás velem szemben kényelmesen ülve láthatatlan szemeit rajtam rögzítette, de szemüvege, szeme mögött a sötétség nekifeszült a szikrázó tavaszi napsütésnek. |
A bejegyzés trackback címe:
https://erdektelen.blog.hu/api/trackback/id/tr761973478
Kommentek:A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban. Nincsenek hozzászólások. |
|
rss