Zongora

A kanalas ember a kocsijában ült, pöckölte a hamut a résnyire húzott ablakon át, kinézett balra, majd jobbra, és kifordult két ház közül a cakkosköves utcára.

Onnan jött ki, ahol látszólag út sem volt, csak magas betonkerítés. A kanalas ember viszont ismert minden zugot itt, a magas betonkerítések között is, ott, ahol bárki más számára csak a folytonos szürkeség, a cakkosköves utca egyhangú üressége látszott volna végig a hegygerincen.

Óvatosan fordult rá az útra, kocsijával végiggurult köd tengeréből barnás-szürkés szigetként kiemelkedő hegy tetején, a fák helyett egyforma rejtett házakkal szegélyezett úton. Állt a levegő, állt az idő is, ami megehette volna ezt a tájat, ha lett volna benne változás, ha lett volna valami, ami elmúlhatna. Még ő maga is nehezen hagy nyomot, gondolta a kanalas ember, de megteheti, tette hozzá pillanatnyi örömmel.

Lassan haladt, nem volt oka sietni, hisz itt ő volt otthon, a kerítések láthatatlan ritmusát ő ismerte csak, a mögöttük rejlő láthatatlan, földszintes, lapos házakkal együtt. Amit érzékszervekkel be lehetett fogni e nyílegyenes utcán, az övé volt, és senki másé.

Ide ő építhetett csak.

Kis is dobta a cigaretta csikket, habár nem ért végére, nem volt szüksége rá itt fenn. Elégedetten nézett körbe, a kocsiból rá az alatta halkan sikló köves utcára, a mellette falként emelkedő függőleges határra, az előtte messze hömpölygő ködre, mert az utca ott már ereszkedett vissza, le a hegyről.

Még távol volt, de már látta, hogy a szürkeséget megtöri valami. Ha nem járt volna itt annyiszor, ha nem övé lenne ez a szűk birodalom, észre sem vette volna a barna foltot, az utcára rányíló kaput, amit hanyagul úgy hagytak.

Lassan érezte az idegességet gyülemleni magában, a nedves iszapként ráfolyó aggodalmat, mert hirtelen az utcakövek is iszamósakká váltak a ködtől, meglátta rajtuk a csillogó idegenséget, a köd nyálkás párlatát és a kerítések szorongató, roppant nehézségét. Felborult minden attól a kis barna kaputól, pedig alig tűnt el az utca látványától, megérezte benne a betolakodó külsőségét, jól látta, hiszen ez itt minden a maga szegénységében az övé volt, az ő nyugodt világa, saját néma üressége.

Már szinte lélegezni alig tudott, amikor megállt a kapunál. Leállította a motort, és a zsebébe kotort újabb cigaretta után. Remegő kézzel kinyitotta a kocsi ajtaját, kiszállt, majd béna, erőltetett mozdulattal becsapta. Kattant a zár, de nem csukódott teljesen, nem volt eléggé meglendítve. Megállt, két kezével megnyomta az ajtót, ettől viszont nedves lett a keze, nem tudta hova törölni, csak a ruhájába, amire már így is cseperegni kezdett az eső.

Két lépést tett a kapu felé, és nem értette, amit látott. A záron belül ott volt a kulcsa, az övé, amit azért hagyott benne, hogy senki illetéktelen be ne törjön ide, főleg ne az ilyen betolakodók, akik a kaput, a belül barnára festett kaput tárva-nyitva hagyják. Ilyenről ki hallott még, mondta magában megnyugtatás végett, mintha egyetlen társasága csak ő maga lenne, aki őt elfogadja és megérti.

Ment tovább, be a telekre, végig az ideiglenes járdán, amit még tavaly rakott ki kövekből. Talán így is hagyja, spórolásképpen, gondolta szórakozottan, pillanatnyi lélegzetvételhez jutva, a parányi szigeten a nyugtalan idegesség tengerén, ebben a kedves, csillapító gondolatban.

El is mosolyodott, de aztán újra agyonnyomni akarta a félelem, mintha nem a sáros telken, hanem egy mélybe nyíló szakadék fölött egyensúlyozna az ideiglenes téglákon. Halkan ment hát tovább, gondolni sem mert semmire innentől, csak érjen a ház ajtajához, csak lássa, kik vannak itt fenn, hogy túllépjen rajta, megtudja, és minden visszatérjen a régibe.

Nagy soká talált oda a kilincshez. Itt megállt és ismét a zsebében kutatott, kereste a kulcsokat. Hideg fémkulcsokat szedett elő, fürtökben lógtak egymás mellett és neki meg kellett találnia a megfelelőt. De a kanalas embernek ez sosem jelentett gondot, ő itthon volt, gondolta megint, elég volt ránéznie a kulcskötegre, és azonnal tudta, melyiket válassza.

A zár azonban nyitva volt, a kilincs nem tompán hajlott, hanem fémesen kattant, az ajtó lassan kitárult. Odabent sötét volt, lámpát mégsem mert kapcsolni, csak ment be némán, a kulccsal még mindig a kezében.

A házban félhomály terült szét, a kinti köd sápadt derengését csak a lehúzott redőnyök kapcsai közti lyukak engedték be, mint ezer fog, vigyorogtak rá át a sötéten. Az egyik szoba világos volt, a félig nyitott ajtó felé tartott.

A magas ember odabent ült, háttal a zongorának és az ajtónak, a teraszt nézte és a szemközti betonkerítést, ami szorította az egész kertet, körbevette és árnyékolta. Odakint semmi sem mozdult, valahol elkezdődött a köd és odafent nehézkedett az ég, szürkén és semmilyenen.

A kanalas ember megállt a szoba ajtajában, még mindig a kezében tartotta a kulcsot és először a zongorára, majd a neki háttal ülő magas emberre bámult. Több percig tartott, míg végül feleszmélt, levetette a bénultság nehezékét, és megszólalt.

– Hogyan jutottatok be? – kérdezte az ólmos döbbentségtől lassan megszabadulva.

A magas ember nem válaszolt, még meg sem fordult, nézte tovább a kinti semmit, az élettelen betonfalakat.

– Be lehetne ezt futtatni valamivel. Vadszőlővel talán? – kérdezte a szobától, a zongorától, a falaktól, de semmiképpen sem a kanalas embertől.

Hátranézett, és elmosolyodott.

– Nyitva volt az ajtó – válaszolta, s kanalas ember erre megrándult. Úrrá lett rajta a zavarodottság.

– Az nem lehet, mindig mindent zárva tartok... – mondta zavartan, és remegő kézzel keresni kezdte a cigarettásdobozt. Majd eszébe jutott, hogy itt bent nem dohányozhat. Elrakta hát, eltette az öngyújtót is, amiben erre szemlátomást idegesen megremegett a folyékonnyá nyomorított gáz.

Így állt volna dermedt mozdulatlanságban, ha nem nyílik háta mögött egy ajtó. Megpördült kezében még mindig a kulccsal, az csörrent és megszegte a hosszadalmas csendet, majd elhallgatott. Odakintről jött be valaki, ahol ő éppen járt, a szemetelő esőből, a falak némaságából.

Egy barna lány lépett be, barna volt a szeme és a haja, majdnem mindene barna volt, földszínekbe öltözött és egy barna írótáblát tartott a kezében. Megállt a szoba közepén, a kanalas emberre tekintett, de nem szólt egy szót sem.

– Minden együtt van? Hiányzik még valami? – kérdezte a magas ember még mindig a zongora mellett. Hanyagul könyökölt rajta, a másik kezével pedig a billentyűket nyomogatta hallhatóan össze-vissza, de némán a szobának, némán az őt beborító szürkeségnek.

A táblás lány magához ölelte a tábláját, majd elengedte, maga elé tartotta és a rá csíptetett papírokba és egy sárga könyvbe lapozott. Eltartott egy darabig, míg átnézte mindet.

Vártak.

A kanalas ember is várt, még mindig a kulccsal a kezében, pedig ezer más dolga lett volna. De zavarta az itteni rendszertelenség, a betolakodók jelenléte, be akarta fejezni a találkozót. Nézte hát a táblás lányt, de a papírjait nem láthatta, úgy fordította őket. Csak egy sárga könyvet látott a papírok legtetején, amit a lány először hajtott fel és tett vissza utoljára.

– Egyelőre minden együtt van – szólt a lány nagy soká, és helyére csapta a papírokat. – Beköltöztek mind – folytatta, és a kanalas emberre nézett.

Az nem bírta a mozdulatlan tekintetet, elfordult és elrakta a kulcsokat.

– Engem nem zavar, ha itt vagytok – mondta –, de megállapodtunk abban, hogy ide csak én jövök.

– Ez így is van – mosolygott a magas ember – De most visszaemlékszünk, azért jöttünk. Megállapodtunk ebben is.

– I-igen.

Ismét csend állt be, a kanalas ember számára kínos, lassú csend. Zsebébe túrt, hogy elővegye az öngyújtót, a telefont, bármi kézben forgathatót, a várakozás hallgatagságát enyhítendőt.

– Mehetünk? – szólalt meg a magas ember, és felállt a zongora mellől abban a pillanatban, hogy amaz kulcsokat ismét elővette. Egymás után léptek ki az üres házból a szürke esőbe, ködbe, a semmilyen időjárásba.

Végiglépkedtek a kerten, maguk mögött hagyták a kósza ötleteket otthagyandó járókövekről, befutandó betonkerítésről.

Autóba ültek, a kanalas ember egyik autójába a sok egyforma közül. Gyűjtötte őket, egymás mellett sorakoztatva lent, a völgyben a háza előtt vártak, hogy mikor kell nekivágniuk a hegynek, az őszi fagynak, a novemberi esőnek.

Lassan, megfontoltan indultak, mert bár számtalan autó közül ez csak egy volt, otthona parányi kihelyezett szigeteként látta azt a kanalas ember, benne a megszokott renddel, cigarettával a helyén, gyümölcsös szagosítóval a levegőfúvó rácsai előtt ellentételezésképpen, lengő dobókockákkal a tükör alatt, a túl nagyokat nem szerette, azok zavarták.

Legurultak az utcán, bele a ködbe, s kiértek az országútra. Elhagyták a mozdulatlan várost, az utolsó házak is némán fogták közre szürke aszfaltcsíkjukat.

Hegyek emelkedtek barna, kopasz fákkal borítva és fakó, szétfútt fűvel takarva, földutak kanyarogtak kidőlt, szétkorhadt kerítésekkel övezve, köztük elpusztult házak, üres ablakok és kidőlt ajtók.

– Odafent tán fagy is lehet – gondolkodott hangosan a kanalas ember, ahogy kocsiját vezette.

Balra hunyorított, nyugat felé, ahonnan a front közeledett, nehéz havat, jeges kását hozott a tél, de az úton még jól feküdt az új kocsija, hajtotta, ahogy bírta, az szakította a levegőt és minden egyebet.

 

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Ajánlott bejegyzések:

• Üzenet
• Színigaz
• Ház
• 1989
• Albérlő

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rss