Ház

Ősz volt, lassú és szürke, rátelepedett a késő nyári tájra és nem mozdult. A hegyek felől nehéz felhők áramlottak a falu fölé, megrekedtek a völgyben és csendes esőt permeteztek.

A kanalas ember kilépett a háza ajtaján, hagyta, hogy az mögötte ereszkedjen, majd a huzattól bevágódjon, meglökve egy kicsit a kanalas embert, aki épp a cigarettáját kereste. Sóvárgott utána, várta, hogy megtöltse a nikotin, de azon nyomban elhatalmasodott benne a bűntudat is, mert lemondani róla nem tudott.

Kihúzta a dobozból a fehér rudat és oda sem figyelt már, csak követte a mozdulatot, ahogy azt már ezerszer, százezerszer tette, megfogta és bekapta, de nem gyújtotta meg, a szertartás megszakadt, inkább állt tovább egy lógó cigivel a szájában, és a szürke eget bámulta.

Ideges volt és izgatott, de maga sem tudta miért. Még rengeteg dolga volt aznap, ezer, százezer helyre elmenni, ott intézkedni, szervezni, irányítani és rábeszélni, elhitetni és meggyőzni.

Sóhajtott, majdnem kiesett a cigi a szájából, a zsebébe nyúlt, ellenőrizte, hogy nála vannak a legfontosabbak: a telefon és a kocsi kulcs. Megkereste az öngyújtót is, ami régi, megsárgult darab volt, a folyékony gáz már kezdett fogyni belőle, de még néhány csiholásra elég volt.

Árnyékolta a szelet az egyik kezével, a másikkal pattintotta a tüzet, úgy, ahogy azt már ezt ezerszer, százezerszer tette, kicsi, ellenőrzött lángba borult a cigaretta vége, és ettől pillanatnyi nyugalom hatotta át.

De az érzés azonnal megszakadt, mert pörgős-pattogós hangon felüvöltött a telefonja, hirtelen megriadt tőle, majd csalódottan nyúlt érte, s ettől még idegesebb lett. Remegő ujjakkal fogta meg és emelte a füléhez.

– I-igen.

– Itt vagyunk a háznál, itt van a zongora is – mondta a hang a telefonban.

– Mindjárt ott leszek – válaszolta beletörődően.

Megállt, még egyet szívott a cigarettából, nem akart nagyot a leszokás miatt, de kicsit sem, mert a csábítás túl nagy volt.

Kilépett a kertkapun, a keze vizes lett a kilincstől, próbált vele valamit kezdeni, de nem ment, s ez jobban zavarta, mint a fejére szemetelő eső. A kocsijánál megállt, kereste a kulcsot, s közben vette észre, hogy előző éjszaka ferdén állt be, a betonsávok közti füves csíkot szinte teljesen felszántotta a kocsi sáros kereke. Újabb gondok, újabb tennivalók, ennek sose lesz vége, gondolta, majd behajította az alig megkezdett cigarettát a kukába.

Beült a kocsiba, csapta az ajtót, és felnézett a hegyre. Felhő burkolta a csúcsát, az aljából csak az odavezető utat látta. Ott építette az új házat az ügyfeleknek. Nagy gázt adott, hátramenetben fordult, megrajzolta a teljes Y-t az úton, és elindult a hegy felé.

Itt hagyta a csendes esőt és a csendes házat, a feltúrt gyepet és nedves utat, a vizet csöpögő kertkaput és a kukából egyre magasabbra ágaskodó lángokat.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Ajánlott bejegyzések:

• Üzenet
• Virtuál
• Albérlő
• Kalifornia
• Hasonmás

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rss